A héten meglátogattuk azokat a családokat, akiknek a gyerekei járnak a foglalkozásunkra. nag élmény volt, mert egyrészt gyönyörű a táj a Montanitában, másrészt meg iszonyú érdekes volt betekinteni azokra a tanyákra, ahol a fiatalok laknak.
A fiatalok pedig egyre csak nyíladoznak a foglalkozásokon, mindig megpróbálok olyan játékokat tervezni, amiben a testükkel kell kifejezniük magukat, érinteniük kell a másikat, egymás szemébe kell nézniük stb.
S eleinte nagyon furcsáltam, hogy a fiúkat és a lányokat szigorúan el akarták különíteni -lehet, hogy tényleg szükséges volt, mert a fiúk jelenlétében a lányok még jobban bezárultak, s volt, amikor még maguk közt sem lehetetett belőlük kihúzni egy szót sem. (Akkor megkértük, hogy hajoljanak előre a térdükre támaszkodva, és hajtsák le a fejüket, s így mondják, amit gondolnak. Na, így nagy nehezen elkezdtek beszélni.)
Ezen a héten annyira esett az eső, hogy a léányok nem tudtak átmenni a másik helyre, s együtt kellett maradniuk a fiúkkal. mintaszerűen, minden gond nélkül tervetek, rajzoltak együtt. az a véleményem, hogy ha két fél közt valamit oldani kell, ahhoz szükséges együttműködni, egy térben lenni.
S csütörtökön megismertem Tonitót, aki születése óta ott él a Montanitában, s mára egy emberi jogokkal foglalkozó szervezet egyik meghatározó embereként dolgozik, a közösségben összefogja a fiatalokat, és nagyon előrehaladott gondolatai vannak az igazi fejlődésről, amiben kulcsszerepet tulajdonít a vidéki föld közeli termelő életforma megőrzésének. Szeretné felnyitni a fiatalok szemét a valódi értékekre, a globalizáció hátulütőire, megerősíteni őket a paraszti identitásukban. Emellett van egy dohány-és kávéültetvényeken dolgozó fiatalokból álló csoportja, akikkel a városban tartanak foglalkozásokat (két házzal arrébb a szomszédságunkban). Úgy határoztak, hogy színházazni szeretnének, játszani a problémáikról. Meghívott a csoportjukba. Én meg örömmel megyek!!
Szóval Tonito is egy jó barát lesz, akivel együtt lehet gondolkodni.
